Dr. Edward Bach angol orvos 1930 és 1936 között dolgozta ki új gyógyítási rendszerét, amely a betegségek kezelésének szinte minden területén forradalminak nevezhető újításokat hozott. Rendszerét a mai napig az ő neve után nevezzük Bach-virágterápiának.

Természetesen egy ilyen állítás, amely forradalmi újításnak nevez egy gyógyítási rendszert bizonyításra, vagy legalábbis magyarázatra szorul. Nem jelenti ez azt, hogy Dr. Bach mindenféle elõzmény, elõismeret nélkül, a "semmibõl" teremtett volna egy teljesen új rendszert, hiszen azon túl, hogy pályafutása elején - orvostanhallgatóként, majd sebészként - behatóan megismerkedett a hagyományos európai akadémiai orvoslás elméletével és gyakorlatával, késõbb a homeopátia eszmerendszere felé fordult, és ez jelentette azt bázist, amelyre saját gyógyítási rendszerét alapozta. A homeopátia nyomai még ma is felismerhetõk, ha nem is túl markánsan. Amikor Dr. Bach úgy érezte, hogy a homeopátia sem teljes értékû rendszer (elsõsorban túlzott bonyolultsága miatt, ami a tradicionális gyógyítási rendszerekhez hasonlatosan teljesen kiszolgáltatja a beteget az orvosnak, valamint gyakorlatilag végtelen, folyamatosan bõvülõ gyógyszerkincse miatt, ami egy ponton túl törvényszerûen áttekinthetetlenné teszi a módszert) Samuel Hahnemann elveit mintegy továbbgondolva fejtette ki nézeteit.

Ebben a rövid tanulmányban egy rövid életrajzi bevezetõ után célunk bemutatni mindazt az újítást, amit Dr. Bach a "gyógyszerek" (a Bach-virágterápia szakirodalma ezeket virágeszenciáknak vagy gyógyíreknek nevezi, a továbbiakban mi is ezen elnevezések egyikét fogjuk használni) fogalma, ezek elõállítása, a betegségek megítélése, a gyógyítás és gyógyítás mikéntje, a tünetek értelmezése, az orvos-beteg kapcsolat elemzése, stb. kapcsán bevezetett.

Edward Bach 1880-ban született. Húszéves korában nyert felvételt az orvosi egyetemre, amit 1913-ban végzett el, ekkor az egyik londoni kórház baleseti sebészetén helyezkedett el. Alig egy évig dolgozott itt, amikor megbetegedett, de ezidõ alatt ki is ábrándult a sebészetbõl, amit az orvostudomány legdurvább ágának tekintett. Felgyógyulása után ezért nem folytatta korábbi praxisát, hanem az orvostudomány egyéb területei felé fordulva rövid idõ alatt elismert bakteriológussá nõtte ki magát. Egy újabb, ezúttal súlyosabb betegség volt az oka, hogy ez az idõszak sem bizonyult túl hosszúnak, ugyanis 1917-ben rákos lett, megoperálták, de a mûtét nem volt sikeres, orvosai három hónapot adtak neki. Ez azonban szerencsére nem így történt, de betegsége és felgyógyulása meglehetõsen messzire sodorta a hivatalos orvostudománytól. Felépülése után kezdett el behatóbban foglalkozni a homeopátiával. Élete fõ hajtóerejévé a "valódi gyógyítás" keresése vált. Számos tapasztalatra volt szüksége ahhoz, hogy a valóban egészséges ember keresése során eltávolodjon a betegségek tisztán testi megközelítésétõl. Mindig óvakodott az életet területekre való beosztásától; tudta, hogy az anyagi világ többé-kevésbé mindig a szellemibe ágyazódik, s minél élesebben válik el e kettõ egymástól, annál nagyobb szükség van az igazi gyógyításra. Élete és munkássága egyre inkább eltávolodott az akadémikus orvoslástól. 1922-tól 1928-ig a Londoni Homeopata Kórházban dolgozott, majd feladta praxisát és visszavonult, hogy teljesen egy új gyógyító eljárás kifejlesztésének szentelhesse magát. Ebben az idõben kutatásai kiszélesedtek, érdeklõdése a filozófia felé fordult, de nem az intellektus elvont filozófiája, hanem az életszeretõ ember világlátásának kérdései felé. Dr. Bach aktív szabadkõmûves volt, ami kétségkívül jelentõs szerepet játszott felfedezéseiben is. Valószínûleg kapcsolatban állt azokkal az ezoterikus, spirituális csoportokkal is, amelyek kora szellemi életét befolyásolták. Nem bocsátkozott filozófiai vitákba: az életben megtanulandó egyszerû leckéket kereste, amelyek hozzásegítenek minket a boldog, egészséges, teremtõ élet lehetõségéhez.

Nem tudjuk pontosan, hogyan és mikor jutott el Dr. Bach azokra felismerésekre, amelyek a virágeszenciák felfedezését s "Gyógyítsd tenmagad!" (1931, C. W. Daniel Co.) címû munkájának papírra vetését inspirálták. Életének hátralevõ részét (1936-ban halt meg) arra áldozta, hogy az 1930-ban közzétett (Alapvetõ elmélkedések betegségrõl és gyógyításról. In: Homeopathic World) tizenegy új gyógyír mellé újabbakat is találjon, és a lelkiállapotok leírását tökéletesítse. Új gyógyíreit klinikai vizsgálatoknak és kutatásoknak vetette alá, amelyek eredményei semmi kétséget nem hagytak az új módszer hatásosságát illetõen: "A tizenkét gyógyír, amellyel az elmúlt öt évben foglalkoztam, oly csodálatosan bizonyította gyógyulást hozó hatását, és oly sok úgynevezett gyógyíthatatlan betegnek hozott gyógyulást, hogy szándékomban áll leírásukat egész egyszerûen megfogalmazni, hogy minden laikus is használhassa õket."

Érdekes és példa nélkül való az a gondolat, hogy laikusoknak is hozzáférhetõvé kell tenni a gyógyszereket. Dr. Bach meglepve tapasztalta, hogy legtöbb korábbi kollégája egyszerûen tudomást sem vett új felfedezéseirõl, sõt mûködési engedélyét is vissza akarták vonatni. Mégis egyre többen érdeklõdtek új kezelési eljárása és gondolkodásmódja iránt. Az elutasító véleményekre úgy reagált, hogy felfedezéseivel az egyszerû emberek felé fordult. Fõ célja az lett, hogy a betegek tanulmányok, szakemberek, engedélyek nélkül is képesek legyenek saját sorsukért felelõséget vállalni, és kéznél legyenek azok a szerek is, amelyek õket ebben támogatják.Ma tevékenységének forrásául kizárólag nyomtatásban megjelent tanulmányai, ill. azon elõadásai állnak rendelkezésünkre, amelyeket különbözõ társaságok összejövetelein tartott, a fáma szerint ugyanis halála elõtt összes jegyzetét elégette.

Tulajdonképpen maga az a gondolat, hogy a pszichikai-szellemi élet hatással bír a fizikai test állapotára, nem tekinthetõ újításnak, bármennyire annak hatott is a XX. sz. elején, amely újra felfedezte és közkinccsé tette ezeket a gondolatokat. Gyökeres újításnak számított azonban, és kora orvosainak idegeit legalább oly mértékben felborzolta, mint a laikusoknak szánt gyógymód megjelenése, hogy Dr. Bach terápiájában a testi tünetek semmiféle szerepet nem játszanak, még a betegség diagnosztizálása terén sem. Elõször ez a megközelítési mód akár ijesztõen is hathat, de egyben tükrözi azt is, hogy a Bach-virágterápiát nem lehet egyes részleteit külön-külön vizsgálva megérteni, át kell látni az egész mögötte álló gondolati rendszert is. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy meg kell látnunk, hogy itt egy következetesen végigvezetett gondolatmenettel állunk szemben: nem azt mondja, hogy van néhány betegség, amely az egyén lelkiállapotának defektusaira vezethetõ vissza, hanem azt, hogy végsõ soron minden betegség ilyen. Ha pedig ezt elfogadjuk, el kell fogadnunk azt is, hogy azt, hogy egy-egy lelki probléma milyen testi tünet formájában nyilvánul meg, az kizárólag az adott egyéntõl függ, ily módon nem szabad beleesnünk az általánosítás hibájába. Sokan ma félreértik ezt a gondolatot és úgy fordítják le maguknak, hogy a Bach-terápia nem alkalmas testi tünetek kezelésére, ami erõs csúsztatás. Dr. Bach eredeti gondolatai között sehol nem szerepel olyan megkülönböztetés, amely a betegségeket egymástól szétválasztaná, pláne azok között osztályokat állapítana meg. Az õ alapgondolata szerint a betegség testi tüneteit nem érdemes kezelni, hiszen azok természetes módon tûnnek el a kiváltó lelki probléma megszûnésével: "Csak akkor válunk érzékennyé külsõ befolyásokra, ha engedjük, hogy belénk lopózzon a kétely, a depresszió, a döntésképtelenség vagy a félelem. Ez a betegség mögött álló valódi ok, egyedül ez bír fontossággal: vagyis a beteg lelkiállapota, s nem testi kondíciója számít." Dr. Bach megfogalmazása szerint a lelki problémák (és ezen keresztül a betegségek) két alapvetõ problémakörre vezethetõk vissza, kétféle hibát követhetünk el: engedhetjük, hogy a mi életünk kérdéseiben mások döntsenek helyettünk, vagyis alárendelhetjük magunkat mások akaratának, ill. éppen fordítva, mi akarunk azok lenni, akik másokat befolyásolnak, rákényszerítik nézeteiket, elképzeléseiket a környezetükre. Így az elsõ esetben nem tudjuk betölteni saját hivatásunkat, hanem ahelyett hogy saját életünk leckéit tanulnánk, mások problémáival szembesülünk, amelyekhez tulajdonképpen semmi közünk. Dr. Bach egy nagyon szemléletes példával úgy magyarázza meg ezt a helyzetet, hogy noha mi Kanadába szeretnénk utazni, mégis egy Ausztráliába tartó hajóra szállunk fel. A másik esetben ott követjük el az alapvetõ hibát, hogy azt hisszük, a mi véleményünk, nézeteink, vagy akár tapasztalataink mások számára feltétlenül hasznosak, felhasználhatók, súlyosabb esetben felhasználandók. Ilyenkor szem elõl tévesztjük az egyetemes szeretet és testvériség idáljait, elfelejtjük, hogy mindannyian egyenlõk vagyunk, és ez azt is jelenti, hogy mindenki csak maga oldhatja meg problémáit, amelyek minden esetben egyedi problémák. Ha tehát rákényszerítjük valakire nézeteinket, az olyan, (az elõzõ példára utalva) mintha felhurcolnánk valakit arra az Ausztráliába tartó hajóra, amellyel mi akarunk utazni.

Természetesen ez a két alapprobléma csak a gyökerét jelenti a betegségeknek, sok esetben szinte lehetetlen kideríteni, hogy a beteg melyik csoportba tartozik. Ennél sokkal könnyebb (és ezzel nem azt mondjuk, hogy könnyû, vagy egyszerû) azt a lelki jelenséget megragadni, ami a konkrét betegséget okozza. Dr. Bach 38 ilyen lelkiállapotot különböztet meg, bár kihangsúlyozza, hogy ezek tisztán, önmagukban a lehetõ legritkábban fordulnak elõ, általában ezek keverékeivel állunk szemben. Az elõbb nem véletlenül használtuk a lelkiállapot szót: nincs szó arról, hogy ez a 38 állapot minden esetben káros, negatív vagy fõleg elítélendõ. A Tölgyfa (Oak) eszenciával leírt állapot pl. akár teljesen pozitívnak is tûnhet: "Azok számára, akik minden erejüket latba vetve küzdenek betegségükkel vagy a mindennapi élet problémáival. Keményen harcolnak, mindent megpróbálnak még akkor is, ha ügyük teljesen kilátástalannak tûnik. Tovább küzdenek. Elégedetlenek önmagukkal, ha a betegség meggátolja õket kötelezettségeik teljesítésében, vagy mások segítésében. Bátor emberek, akik a legnagyobb nehézségekkel is reményvesztés és fáradtság nélkül szállnak szembe." Arról van szó, hogy ezek a lelkiállapotok, amelyek tehát önmagukban pozitívak vagy negatívak, állnak a betegségek testi tüneteinek hátterében, ezekre kell hatnunk. A 38 lelkiállapot 7 nagy csoportba van besorolva, a jelenség típusa szerint. Ezek a csoportok a következõk: félelem, bizonytalanság, a jelen történései iránti érdektelenség, magányosság, más emberek elképzeléseivel és külsõ hatásokkal szembeni túlérzékenység, kétségbeesés, mások boldogulása miatti túlzott aggódás. Az egyes eszenciákhoz kapcsolódó lelkiállapotok mindegyike besorolható a fenti hét csoport valamelyikébe, tulajdonképpen tovább finomítják ezeket a kategóriákat. Hogy miképpen, arra példaként lássuk a 4. csoportot, amely a magányhoz kapcsolódó problémákat írja le. Három növény tartozik ide, a Békaliliom (Water Violet), a Nebáncsvirág (Impatiens) és a Hangafû (Heather). Anélkül a növényekhez tartozó lelkiállapotot teljes egészében idéznénk, ragadjunk ki néhány jellemzõ mondatot:

* Békaliliom: "Azok számára, akik egészségesen és betegen egyaránt egyedül szeretnek lenni. Függetlenek, csak önmagukra támaszkodnak. Nem befolyásolhatók, fõleg saját véleményükre adnak..."

* Nebáncsvirág: "Képtelenek türelmet tanúsítani a lassú emberekkel szemben, mivel a lassúságot helytelennek és idõpocsékolásnak tartják... Jobban szeretik az olyan elfoglaltságot, ahol egyedül dolgozhatnak és gondolkodhatnak, így munkájukat saját tempójukban végezhetik..."

* Hangafû: "Azoknak, akik állandóan társaságot keresnek, mivel roppant fontosnak tartják azt, hogy problémáikat másokkal is megvitassák. A hallgató személye nem igazán fontos számukra. A hosszabb-rövidebb ideig tartó magány nagyon boldogtalanná teszi õket."

A leírásokat olvasva érdemes visszagondolni arra, hogy Dr. Bach alapvetõ céljának azt tartotta, hogy módszerével mindenki maga kezelhesse betegségeit, mivel úgy tartotta, hogy erre mindenki maga képes csak igazán. Plasztikus, közérthetõ leírásainak is köszönhetõ, hogy ma a virágeszenciák Nyugat-Európában (fõként természetesen Angliában) és Amerikában magától értetõdõen részét képezik a házipatikáknak, amellett, hogy számos orvos, pszichiáter és természetgyógyász alkalmazza ezeket praxisszerûen is.

Homeopátiás gyökerei alapján Dr. Bach is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy különbséget kell tenni a pillanatnyi érzelmi szituáció által kiváltott betegségek és az egyének alap-beállítottságából (vagy az õ megközelítése szerint fejlettségi szintjébõl) fakadó tartós, egy-egy életciklust meghatározó problémák között. Erre a felismerésre vezethetõ vissza a gyógyírek két osztályba sorolása: megkülönböztetünk típus- és segítõ gyógyíreket. Tizenkét típusgyógyírt ismerünk, ezek írják le az egyes emberi karaktereket. Nyilván nem árulunk el titkot, ha kijelentjük, hogy a tizenkét személyiségtípus kapcsolatba hozható a zodiákuskörrel. Mégis nagy a bizonytalanság azon a téren, hogy ez az asztrológiai beállítottság mennyire hatja át a virágterápia egészét, hiszen talán ez az a terület, amely a legtöbbet vesztette Dr. Bach eredeti elképzeléseinek tûzbevetésével. Errõl a témáról ugyanis csak az említés szintjén szólt egy viszonylag rövid tanulmányában (A Tizenkét Gyógyító, 1933, In: The Naturopathic Journal), és amennyire kapcsolódik egyes kijelentéseivel az asztrológiához, éppannyira el is határolja magát a hagyományos asztrológiai megközelítésektõl: "E tizenkét személyiségtípust a Hold mutatja meg nekünk, aszerint, hogy a születés órájában a zodiákus mely jegyében tartózkodott... Személyiségünket megismerhetjük abból, hogy hol állt születésünkkor a Hold, az idegen hatások veszélyeit pedig a bolygók mutatják meg nekünk. Az asztrológusok túlzott jelentõséget tulajdonítanak a planétáknak: ha megmaradunk saját személyiségünknél, hûek maradunk magunkhoz, akkor nem kell félnünk sem a külsõ befolyásoktól, sem a bolygóerõktõl."

Sok szó, utalás történt már az eszenciákra. Érdemes kicsit belemélyedni a készítési eljárásba, hiszen egyfelõl beleilleszkedik a Bach-terápia egész filozófiájába (szem elõtt tartva az egyszerûséget), másfelõl rámutat a Bach-terápia homeopátiás gyökereire, és lehetõséget ad arra, hogy a kettõt összevessük egymással. A gyógyírek elkészítése kétféle módszerrel történhet, elsõsorban a virágzási idõ és a virág vagy virágzat felépítése alapján. Az ún. "napoztatós" módszer szerint a hajnali-reggeli órákban (de. 9-ig) begyûjtött egészséges, éppen kinyílt virágokat vagy virágzatokat óvatosan egy üvegtálkányi friss forrásvíz felszínére helyezzük, és addig hagyjuk a tûzõ napon, amíg fonnyadni kezdenek. A napoztatás idõtartama 3 óra. Ha az ég elfelhõsödik, vagy teljesen beborul, akkor a napoztatást abba kell hagyni. Amikor a szirmok halványulni és fonnyadni kezdenek, az eszenciát óvatosan leszûrjük és 1:1 arányban brandyvel tartósítva jól záró, lehetõleg színezett üvegben tároljuk. Fontos tudnivaló, hogy - amennyiben üvegcsénk valóban jól zár - az idõ múlásával gyógyírünk hatása fokozódhat. Fél óra napoztatással készítjük a Forrásvíz-eszenciát is, ez az egyetlen a 38-ból, ami nem növényi eredetû.

A fõzéses módszer fõként a kora tavaszi (ilyenkor még túlságosan gyenge a napfény) és a tömöttebb, vaskosabb jellegû virágok és virágzatok (pl. diófa, szelídgesztenye barkái) feldolgozására való, bár vészhelyzetben, ha nagy szükségünk van egy adott gyógyírre, a napoztatós módszerrel készítendõ virágokat is fõzhetjük. A fõzéshez lehetõleg zománcozott, lefedhetõ lábost használjunk, valamint friss forrásvizet. A virágok, virágzatok mellé tehetünk apró ágdarabokat, levélkéket is, majd lefedve fél órán át forraljuk, ügyelve arra, hogy a növényi részeket mindig ellepje a víz. Fél óra elteltével levesszük a fõzetet a tûzrõl, hagyjuk lehûlni, leszûrjük, és a fent ismertetett módon brandyvel tartósítjuk.

Az így kapott szer azonban töménysége miatt még nem alkalmas arra, hogy a betegeknek adhassuk, ehhez elõször hígítanunk kell. Elõször adjunk belõle két cseppet 30 ml 40%-os brandyhez (ez az a töménység, amely külföldön kereskedelmi forgalomban kapható), majd pedig ebbõl ugyancsak két cseppet 30 ml vízhez, és az a hígítás, amit a beteg fogyaszt. A készítési eljárásokat és a magas hígítási arányokat olvasva joggal merülhet fel a gyógyírek hatáshechanizmusának kérdése, ill. viszonyuk a homeopátiás készítményekhez. Noha számos elmélet napvilágot látott már ebben a témában, a legjobb, ha megnézzük, miként vélekedett errõl Dr. Bach: "Hahnemann zsenije felismerte a betegségek természetét és okait, s olyan "hasonló" gyógyszereket használt, amelyek, miközben átmenetileg kierõsítették a betegséget, siettették e cél elérését. Mérgeket használt, hogy kiválassza a mérgeket a testbõl. Miután végiggondoltuk, hogy hol szárnyalt minket túl zsenije, tovább kell lépnünk, és fel fogjuk ismerni, hogy adódik ennél újabb és jobb út is. Amikor egy beteg szellemi hibát követ el, ebbõl konfliktus keletkezik spirituális és fizikai énje között, aminek betegség a végeredménye. A hiba elhárítható, a méreg a testbõl eltávolítható, de vákuum marad vissza. Az ártó erõ eltûnik, de üres tér marad a helyén. A tökéletes megoldást nem a káros befolyás megszüntetése jelenti, sokkal inkább az, ha a vele ellentétes erény megerõsítésével kigyomláljuk a hibát. Ez az ellentétek, a pozitív és negatív törvénye." Az idézetbõl egyértelmûen kiderül, hogy Dr. Bach gyógyíreiben felesleges a "ható anyagokat" keresnünk, hiszen spirituális problémák a legritkább esetben oldhatók meg anyagi eszközökkel.

Így válik érthetõvé a Bach-terápia azon vonása is, amely sok esetben elriasztja gyakorlásától a hagyományos orvosi praxist folytatókat. Ugyanis hibás lelki beállítódások kezelése nem mindig oldható meg a heti - kétheti járó betegellátások keretein belül. Dr. Bach a betegséget olyannak tekintette, mint egy hagyma: rétegenként kell a külsõ héjakat lehántani, s így juthatunk el a betegség magjához. Bár tartotta magát ahhoz a homeopátiás alapelvhez, hogy a betegnek nem kell újabb eszenciát adni addig, amíg változás nem következik be állapotában, de világosan felismerte azt is, hogy a gyógyulás folyamata érzelmileg nem homogén folyamat, s az ezen belül megfigyelhetõ változásokat a gyógyítónak követnie kell az éppen szedendõ eszenciakeverékben tükröznie kell. Ez pedig a gyakorlatban az állandó orvos-beteg kapcsolat meglétét tételezi fel. Ezek az okok, és a gyógyítási rendszer ezen tulajdonságai vezettek el oda, hogy ez az új gyógyítási rendszer - kitalálója hite szerint - egy mindenki által viszonylag könnyen elsajátítható, kimondottan házi használatra alkalmas rendszerré válhatott. Dr. Bach olyan növényeket választott gyógyírei alapjául, amelyek semmiféle káros hatással nem bírnak (sõt sok olyan van közöttük, amelyek nem is számítanak gyógynövénynek), így egy "elrontott" kezelés, amikor nem sikerül a megfelelõ gyógyírek kiválasztása, semmiféle kárt nem okoz. És valóban, a tapasztalatok azt mutatják, hogy ilyen esetekben semmiféle változás nem következik be, míg a megfelelõ eszenciák kiválasztásával a változás jelei 2-4 napon belül tapasztalhatók.

Ezt a gyógyítási rendszert bárki elsajátíthatja, hiszen a gyógyírek elkészítéséhez semmiféle speciális felszerelésre, vagy elõképzettségre nincs szükség, különösen akkor, ha valaki a saját maga gyógyíreit akarja elkészíteni. Dr. Bach ugyanis soha, sehol nem állította azt, hogy az általa összeállított gyógyírkészlet teljes lezárt egész, mindenkinek egyedül üdvözítõ. Épp ellenkezõleg! Arra bíztatott, hogy mindenki próbálja meg a környezetében élõ növényekbõl a saját eszenciasorozatát összeállítani, amit már a világ több pontján meg is tettek. Így készült el az ausztráliai, az alaszkai és a kaliforniai sorozat. Mi Magyarországon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen a Kárpát-medencében és szûkebb környezetében az eszenciák alapjául szolgáló 36 növénybõl 34 megtalálható. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne az eredeti sorozatot valamelyest "testünkre szabni" és ne lenne érdemes kipróbálni a nálunk közönséges növények hatását.

Köteles Ferenc - Varsányi Péter: A Bach virágterápia (Komplementer Medicina 1998.03.)